Sarkantyúvirág
Centranthus ruber · Caprifoliaceae
Más néven: piros sarkantyúvirág
A sarkantyúvirág (más néven piros sarkantyúvirág, latinul Centranthus ruber) szívós, illatos virágú évelő, amely a napos, sovány talajt és a szárazságot is jól viseli. Kora nyártól sokáig virít, a méheket és a lepkéket is vonzza. Viszont érdemes odafigyelni a magszórására.
- Fény
- Teljes napsütés, Napfény vagy félárnyék
- Öntözés
- Alacsony
- Páratartalom
- Alacsony
- Hőmérséklet
- 10–25 °C, min. -23 °C
- Nehézség
- Igénytelen
- Magasság
- 45–90 cm
Gondozás az év során
Gondozási naptár a(z) Kontinentális éghajlathoz.
A sarkantyúvirág jellemzői
A sarkantyúvirág a Caprifoliaceae család lágyszárú évelője. Őshazája a mediterrán térség: Portugáliától és Spanyolországtól Franciaországon, Olaszországon, a Balkánon és Görögországon át az európai Törökországig, valamint Marokkóban, Algériában és Tunéziában is él. Sok más vidéken elvadult. Természetes élőhelye a mészköves sziklafal, a köves, bolygatott talaj, az útszél és a régi, mészhabarcsos fal.
Bokros, többszárú növény, merev szárai tövüknél kissé fásodnak. Levele zöld, szürkés árnyalatú. A virága nagy, elágazó buga, amely több száz apró, illatos, ötkaréjú, sarkantyús virágból áll. Színe piros, rózsaszín, fehér vagy lila lehet. Júniustól szeptemberig virít, hűvösebb nyáron újra virágot hoz. Szélessége nagyjából 30–90 cm, növekedése mérsékelt. Az apró, pitypangszerű bóbitás termését a szél szórja szét.
Vágott virágnak is jó, sziklakertbe pedig különösen illik.
Termesztés és gondozás
Fény és helyválasztás
A teljes napsütést kedveli, az enyhe félárnyékot is elviseli. Árnyékosabb helyen azonban hajlamos elfeküdni és megnyúlni. Jó választás sziklakertbe, kavicsos ágyásba, száraz lejtőre vagy kőfal tövébe.
Öntözés és páratartalom
Begyökeresedés után jól bírja a szárazságot, ezért csak hosszan tartó aszályban kell öntözni. A tartósan vizes talaj a tőnyakat rothaszthatja. Alacsony páratartalom mellett is jól érzi magát.
Talaj
Sovány, kavicsos, meszes talajban fejlődik a legszebben; a homokos, lúgos kémhatású, jó vízelvezetésű talajt szereti. A kémhatás ideális tartománya nagyjából pH 6,5–8,5. A tápdús talajban lompos, elfekvő hajtásokat nevel, ezért nem kell dúsan trágyázni vagy tápdús földbe ültetni.
Ültetés és vetés
Kiültetni áprilisban, májusban vagy szeptemberben érdemes. Magról március–áprilisban beltérben lehet előnevelni, szabadba pedig áprilisban és májusban vethető. Válasszunk jó vízáteresztő talajú helyet, és hagyjunk helyet a bokrosodó növénynek.
Metszés
Virágzás után érdemes lemetszeni az elvirágzott bugákat: így nem szór szét magot, és újra virágozhat. Az erőteljes visszavágást júliusban–augusztusban, vagy kora tavasszal, márciusban végezzük. A visszavágás a lompos, elfekvő szárakat is rendbe teszi.
Áttelelés
A szabadban télálló: a fagyot általában kibírja, a leírás szerint nagyjából –23 °C-ig, ami a tipikus téli mélypontnál (–20 °C) valamivel lejjebb van. Fontos, hogy a tőnyaka télen ne álljon vizes talajban. Januárban, februárban, novemberben és decemberben pihenőben van.
Szaporítás
Magról, tőosztással vagy szárdugványról szaporítható. A tőosztásra és a szaporításra áprilisban, májusban és szeptemberben érdemes sort keríteni.
Gyakori problémák
Tőrothadás és összeesés: állandóan nedves talaj okozza. Javítsuk a vízelvezetést, és ne öntözzük túl.
Sok kéretlen magonc: a szél által szétszórt bőséges magtermés okozza. Magérés előtt vágjuk le az elvirágzott bugákat. Egyes helyeken inváziós fajként tartják számon, ezért a magszórás visszaszorítása fontos.
Lompos, elfekvő szárak: tápdús talaj vagy túl sok árnyék miatt alakulnak ki. Soványabb talajban, teljes napon tartsuk, és virágzás után vágjuk vissza.
Kártevői közül levéltetű és liszteske fordulhat elő.
Felhasználás
A fiatal levelek nyersen vagy enyhén megfőzve ehetők, a gyökér levesbe tehető. Gyűjtésre májustól júliusig kerülhet sor. A virágok vágott virágnak is megfelelnek. Méhek és lepkék látogatják, egyes molylepkék hernyói is rajta táplálkoznak.

















































































